A magyar származású George Friedman elemzéseire, tanácsaira a Pentagontól a Kremlig a világ minden fővárosában éberen figyelnek a biztonságpolitikusok.
Zentai Péter: Friss elemzésében az utóbbi évek egyik legkiemelkedőbb világpolitikai fejleményeként értékeli, hogy harci csoportot hoz létre Magyarország Lengyelországgal, Szlovákiával és Csehországgal közösen. Mi ebben a nagy dolog? Itt Budapesten ennek nincs is különösebb visszhangja.
George Friedman: Amit néhány nappal ezelőtt a visegrádi négyek védelmi miniszterei Lőcsén elhatároztak, azt nem lehet másként értelmezni, mint hogy ezek az országok drámaian módosították biztonságpolitikai stratégiájukat.
Végre megértették, hogy egyre védtelenebbekké, kiszolgáltatottabbakká válhatnak, a végén még nemzeti önállóságuk is veszélybe kerülhet.
Z.P.: Hogyan? Védtelenek, kiszolgáltatottak? Mindannyian a NATO és az Európai Unió tagjai vagyunk. És egyáltalán: ki fenyeget bennünket?
G.F.: Itt és most – egyelőre – természetesen nem leselkedik veszedelem. Ugyanakkor olyan válságok vannak kialakulóban Európában és a NATO-ban, az észak-atlanti kapcsolatokban, amelyek nemcsak óvatosságra intik a kisebb kelet-közép európai országokat, hanem megelőző aktivitásra is. A visegrádi négyek komolyan megfogadták a bölcsességet: „ha békét és biztonságot akarsz, akkor készülj a háborúra”.
Z.P.: Továbbra sem világos, kitől-mitől kell félnünk és kit rettenthetne meg, ha négy, összességében elhanyagolható katonai jelentőséggel bíró közép-európai ország harci egységet hoz létre.
G.F.: Ez a négy ország, de hozzájuk vehetjük bátran Romániát, Bulgáriát, Szerbiát, sőt, Ukrajnát is, harapófogóba kezd kerülni. A közép-kelet európai térség vákuummá válhat. Először is azért, mert Oroszország lassan, de biztosan stratégiát váltott és ismét terjeszkedő politikát folytat. Egyelőre a volt szovjet köztársaságokat hálózza be – Moszkva minden téren függőségi viszonyba sodorja őket. Az igazi, drámaian érzékelhető váltást Oroszország Grúzia ellen indított háborúja jelezte. Oroszország szomszédainak be kell látniuk, hogy ők is bármikor sorra kerülhetnek.
Másodsorban: beláthatatlan következményekkel járó erjedésnek indult az Európai Unió, amelynek legfőbb, legerősebb bástyája Németország. Nos, ott olyan körök kezdik a szövetségi kormány politikáját befolyásolni, amelyek inkább tehernek, semmint előnynek tartják az Uniót. A Görögország, Portugália megsegítése körüli, egyre hosszasabb huzavona, mélyülő feszültség jelzi, hogy Berlinnek egy nap akár elege lehet ebből az egészből. Senki nem tudja bizton megjósolni, hogy mi lesz a pénzügyi unió és szimbóluma, az euró sorsa. Mindenesetre, Berlin eközben egyre nyilvánvalóbban függetleníti magát külpolitikában, biztonságpolitikában, nem utolsósorban pedig a gazdaságpolitikában az Uniótól, és egyre inkább fonódik össze Oroszországgal. Mert érdekei ezt diktálják. Oroszországé úgyszintén. A nagy szavakon túlmenően ma minden erős ország csak saját érdekeit nézi. Ez bizony nagyon veszélyes folyamat a kisebb országok jövőjére nézve.
Z.P.: Azt akarja mondani tehát, hogy mi, kicsik, katonailag és gazdaságilag gyengék elveszíthetjük akár nemzeti önrendelkezésünket is – még ha véd is minket a NATO?
G.F.: A NATO? Az már csak papíron létezik. Líbia kapcsán ez végképpen bebizonyosodott. Németország egy kardinális kérdésben, az arab diktatúrákat jelképező Kadhafi megbüntetése vagy megkímélése ügyében Kína és Oroszország oldalára állt. Az is lelepleződött ez ügyben, hogy felszínre törőben van a hat évtizeden át altatott, szőnyeg alá sepert klasszikus ellentét Franciaország és Németország között.
Z.P.: De hiszen Afganisztánban együtt harcolnak a terroristák ellen amerikaiak, németek, magyarok, lengyelek. Sorolhatnám tovább, ki mindenki még.
G.F.: Ami ott történik, az nem a NATO lényegét tükrözi, hanem ugyanazt, ami Irak és Líbia esetében történik, tudniillik az Egyesült Államok intervenciókra kényszerül és önkéntes alapon mellé csapódnak más országok. NATO- és nem NATO-tagok egyaránt. Globális vagy észak-atlanti katonai erőként a gyakorlatban nem létezik egyéb potentát, csakis az Amerikai Egyesült Államok.
Z.P.: És Amerika nem védene meg bennünket, visegrádiakat?
G.F.: Amerika egyrészt messze van, másrészt tudjuk jól, hogy Washington simán engedett Moszkva nyomásának, amikor lemondott a lengyelországi és csehországi rakétatelepítések tervéről. Most is a Varsó által kértnél jóval kevesebb katonát és gyengébb technikát küld új lengyel támaszpontjára.
Z.P.: Ön, ezek szerint, lebeszélne bennünket, magyarokat a NATO-ról?
G.F.: Semmiképpen sem. Csakhogy egy előrelátó kormánynak kötelessége felkészülnie a legrosszabb forgatókönyv bekövetkeztére is. Amiről beszélek – sajnos –, ha csekély valószínűséggel is, mégiscsak benne van a pakliban. A 2008-as esztendő történései korszakváltást jeleztek: a pénzügyi világválsággal, az euró megrendülésével, a grúzok elleni háborúval és a mindmáig tartó következményekkel, például Líbia bombázásával. Befejeződött a hidegháborút követő „egységesedési kurzus”, és most olyan korszak következik, amelyben a nemzeti alapú politikák nyomulnak az előtérbe. Közép-Európában biztonságpolitikai stratégiaváltás látszik kirajzolódni, az érintett országok mintha felhagynának évtizedeken át folytatott katonapolitikájukkal: mindeddig kizárólag másokra hagyatkoztak, mások védelmére bízták magukat.
Ebben az újonnan kialakuló helyzetben Magyarország – a második világháborút követően most először – bölcsen, előrelátóan meri kezébe venni sorsának alakítását, mert jól érzékeli, hogy máskülönben esetleg elveszítheti nemzeti önrendelkezését. Azt is jól látja, hogy ha végveszélybe kerülne, nem lenne, aki megvédje, ezért – saját legitim nemzeti érdekei által vezérelve – pozícióba akarja hozni magát. És a magyarokkal együtt a másik három visegrádi ország kormánya is kezdi megérteni a kor üzenetét. Valószínűsítem, hogy e tekintetben csatlakozik hozzájuk Románia és Bulgária, majd Szerbia is. Ukrajna is szeretne csatlakozni, de ezt az oroszok nem hagynák.
Z.P.: Ön tudja a legjobban, hogy micsoda potenciális ellentétek húzódnak meg például a magyar-szlovák, a magyar-román vagy a cseh-szlovák viszonyban. Tegyük fel, hogy hosszú távon veszély fenyegeti ezt a térséget, de a benne élők közötti történelmi feszültségek ettől még nem csillapodnának. Ezek rendkívül mélyre beivódott ellenérzések ám.
G.F.: Szerintem viszont nemhogy csak csillapodni fognak, hanem meg is fognak szűnni a potenciális viszályok. Minél fenyegetőbbnek, megoldhatatlanabbnak látszik az Unió és a NATO válsága, minél robusztusabb hatalomra tesz szert Oroszország, annál inkább érzik a közép-európai országok, hogy nincs más alternatívájuk, mint hogy egymásba kapaszkodjanak és felszámolják a gátakat, amelyek elválaszthatják őket egymástól.
|
Cikk ajánlás
 
Cikk ajánlása sikeresen elküldve!
|
||||||||||||||
 |
